A csillagot az égről...

Szeretem a mozit, illetve szeretek moziba járni. Szeretek korán érkezni, egyrészt, mert utálok késni, másrészt, mert érdekelnek a filmelőzetesek. A tesóm meg az anyám halálra tud idegesíteni a film alatti beszólásaikkal, meg kommentjeikkel ezért általában egyedül szoktam menni (a haverokkal piszok nehéz bármit is leegyeztetni), bár van, hogy ők fizetik a jegyemet, szóval valamit valamiért:) Persze az egyedüli mozizás fő oka, hogy főleg azok a filmek érdekelnek, amelyek anyám megfogalmazásában „nem elgondolkodtatóak”. Hát paff, gondolkodtam eleget a matek szigorlaton, moziba szórakozni járok.
Ez persze nem azt jelenti hogy minden szart megnézek. Ez azt jelenti, hogy a meséket szeretem. Fantasy-t, sci-fit, vígjátékokat, akciót. Persze vannak kivételek, de az én gyermeki lelkem ízlése csak kis részben fedi anyám elvárásait:)

A lényeg, hogy a múlt szombaton moziba mentem, anyuval, és nem „elgondolkodtató” filmet néztünk. Hanem a Stardust (Csillagpor) című filmet. Két fő oka van annak, hogy ez a mozi anyámat is érdekelte: 1. játszik benne Robert De Niro (ő alakítja frenetikusan Shakespeare kapitányt.) 2. a film annak a Neil Gaiman-nak a regényéből készült akivel Terry Pratchett együtt írta a Good Omens (Elveszett próféciák) című regényt. És persze az egész család nagyon imádja azt a könyvet. (A könyvről, illetve Pratchett-ről késöbb majd még írok. Valamikor:)

Tehát sikerült rávenni anyut, hogy jöjjön el (és fizesse a jegyemet:D). Általában úgy megyek el egy filmre, hogy nem várok el semmit, annyit nyújt, amennyit tud. Nem szoktam kritikákat olvasni, vagy mások véleményére hallgatni, elmegyek, megnézem és én eldöntöm, hogy jó volt vagy nem.
Ennek ellenére kicsit féltem, amikor elsötétült a terem, hogy amit látni fogok nem lesz más, csak egy a tucatból. Nos kellemesen csalódtam, de még mennyire (és még az anyámnak is tetszett)!

Az 1850-es évek táján vagyunk Angliában. Egy fal húzódik nem messze a Fal nevű kisvárostól, rajta egy rés, előtte egy őr. A fal túloldalán egy mező. De akkor minek az őr?
Mert a látszat csal (ez mégiscsak egy mese:). A fal túloldalán terül el ugyanis a tündérek földje, minden ami a való világból kiszorult. Ebbe a világba, pontosabban Viharvég ( vagy Viharfok; nem emlékszem pontosan, angolul Stormhold) királyságába kerül a főhős, Tristán (Charlie Cox) Falból, hogy elhozza szerelmének az oda hullott hullócsillagot. Tristán családjában amolyan öröklődő kényszer a falon való átkelés (az őr legnagyobb bánatára), apuci is megtette, kilenc hónapra rá kapott is egy kosarat a túloldalról. Nem nehéz kitalálni ki volt a kosárban:)
De ez itt a mesék világa, így a dolog nem olyan egyszerű. Például a lehullott csillag nem egy darab kő, hanem egy gyönyörű nő, Yvaine (Claire Danes), akinek nincs sok kedve szerelmi zálognak lenni. Vagy ott vannak Stormhold nemrég elhunyt királyának fiai, akik egymás és mások élete árán próbálnak a trónra jutni, aminek a kulcsa egy nagy rubin. Az amelyik leütötte az égről az emiatt elég morcos Yvainet. A legesélyesebb Septimus (Mark Strong), a hetedik fiú. (a már meghalt hercegek közben szellemként követik a még élőket és drukkolnak az éppen favoritnak:). És persze nincs igazi mese boszorkányok nélkül. Akik szintén a hullócsillagra pályáznak, hogy megfiatalítsák magukat, persze nem hullócsillagbarát módon. Lamia, a boszorkány királynő (Michelle Pfeiffer) nem is válogat az eszközökben, hogy elérje célját.

A történet egyszerű mégis magával ragad, a színészek jók, az ismertebbek és a kevésbé ismertek egyaránt jól játszanak. Régen láttam ilyen jó fantasy mesét. Csak ajánlani tudom mindenkinek. És még a Magyar Narancs is négy (4!!!) csillagot adott rá. Ami felér egy tucat Oscárral. (Még mélyértelmű művészfilmekre is ritkán adnak háromnál több csillagot).